Az idegen, aki mégsem az

Persze mindenkinek sok kérdése volt. Hol járt Cuki álomútján? Kivel (vagy mivel) találkozott az úton, hogy ilyen kétségbeesetten küzdött álmában?

– Bonyolult ügy – felelte nekik Cuki. – Éhes is vagyok. Az jó, ha előbb keresünk valami ennivalót, és majd evés közben mondom el?

Senki sem ellenkezett, mert mindannyian megéheztek.

– Hadd mutassuk az utat mi a fiúkkal – mondta Pajkos. – Mi majd találunk olyan helyet, ahol ehetünk. Nyolc szempár többet ér egynél.

A fivérek ezzel sietve elindultak lefelé a fedélzetre vezető palánkon, a többiek pedig ráérősebben követték őket. Útközben Cukit meglepte a kikötő különös csendje. Kihalt ugyan nem volt – az öbölben kikötött halászhajókon dolgoztak az emberek, és a városba vezető úton is bőven volt forgalom, de mindenki nagyon halkan beszélt. A halászok nem kiáltoztak és nem szitkozódtak, a piacon nem csevegtek és nem nevettek a nők. Még a hatalmas abarati sirályok – amelyek rendszerint ideáti rokonaiknál is nagyobb ricsajt csaptak – sem rikoltoztak a szokásos módon. Sőt, néhány repülésre már képtelen, vén sirály kivételével mind elhagyták a kikötőt. Csak a kikötő falán, ahol egyébként üldögéltek, látszott a nyomuk: a rengeteg fehér madárürülék.

Cuki lopva karon ragadta Malingót.

– Valami nem stimmel itt, igaz?

– Én is épp erre gondoltam – felelte halkan a ficak. – De vajon mi az?

Cuki kereste a választ. Végignézett a meredek domboldalba épített város cikkcakkos utcáin, a takarosan elrendezett, fehérre meszelt házakon. Sok ablakon le volt húzva a redőny, és be volt húzva a függöny. A város számos lakójának szemmel láthatóan nemhogy kilépni nem volt kedve, de még az ablakon sem akart kinézni.

– Ó, egek! – mormolta Malingó.

– Mi az?

Malingóra nézett. A ficak az eget nézte. Cuki is az égre nézett.

Fújt odafent a szél, és hatalmas felhőrajt sodort magával északra. De nem a felhőkön akadt meg Malingó tekintete, hanem a felhőkön átrepülő madarakon. Tömeges elvándorlás zajlott. Nem csak a kikötőt hagyták el a sirályok, mert sok száz – sőt, sok ezer

– faj volt az égen, bár számos faj nem felelt volna meg a madár definíciójának. Egy raj például leginkább szárnyas vaddisznónak tűnt, és több csapatnyi tollas szitakötő is repült arra. Nem volt könnyű felbecsülni a méretüket, de ha a vaddisznók mérete rokonaikéhoz volt hasonló, ezek a szitakötők akkorák voltak, mint egy sirály. Azonban a kaotikus madársereg igazi óriásai léghajónyi méretűre nőttek, és ugyanúgy fel volt fújva a testük, de villogó csápokat húztak maguk után, akár megannyi papírsárkány, fél kilométer hosszú karácsonyfaizzóval.

– Mennyien vannak! – mondta döbbenten Geneva. Aztán sötétebb hangon hozzátette: – De vajon hová mennek ezek?

– Láttatok már ilyesmit? – kérdezte Cuki.

– Nem, soha – felelte Malingó. – Még gyerekkoromban se.

– Én se.

Mindenki a fejét rázta.

– A kikötőben, a parton jó sok helyen lehet enni – tértek visszajelenteni a Jánosok, Pajkos vezényletével.

– Főleg halat árulnak – mondta Kopó János.

– Csak halat árulnak – pontosította Pántlika János.

– Van rák is – jelentette ki Hiába János meg aprókalmár.

– Az mind hal – cáfolta Pántlika János.

– A rák nem hal – mondta erre Kába János.

– Csak együnk valamit – zárta rövidre a vitát Kim.

Cuki Malingó tekintetét kereste. A madarak masszív migrációja már eltűnt a távolban. Most már nem volt miről beszélni.

– Jól van – értett egyet Cuki is.

Végigsétáltak a kis kávézók és éttermek előtt a parton, megnézték a bejáratoknál kitett étlapokat. Csakhogy leendő vendéglátóik hamarosan kedvüket szegték.,A ma esti vacsora késik.” „Még ki kell majd filézni, be kell panírozni, és meg kell sütni, mert még meg se jött.” Mind igyekeztek a késést megszokott, hétköznapi események beállítani, de Cukit nem tudták megtéveszteni.

– Na és merre halásztak? – kérdezte az egyik kávézó-tulajt.

– Nyugaton – felelte amaz –, a Gnómon és Gorgosszium közti szorosban.

Nyugaton, gondolta Cuki. Arról jöttek a madarak. Mi folyik itt? Gorgossziumnak jó eséllyel köze van a dologhoz.

Mivel az összes kikötői vendéglátóban csalódniuk kellett, úgy döntöttek, a városban keresnek valami táplálékot. A macskaköves utcák meredeken emelkedtek, és fárasztó volt felkaptatni rajtuk. De jutalmul nevetést is hallottak, főleg onnan, ahol gyerekek játszottak. Bármilyen forgalmas volt is a piac utcája, nem lehetett nem észrevenni a tömeg fölé magasló, szúrós szemű, zöld bőrű férfit. Különös látvány volt, leginkább azért, mert a zöld férfi egyébként jóval alacsonyabb volt, mint amilyen zöld.

– Nézzétek csak, ki van itt – mondta Cuki mosolyogva.

– Legitim Ted!

– Hol? – kérdezte Malingó.

– Egyenesen előttünk. És Cunami Betti vállán áll.

– Legitim Ted és Cunami Betti? – kérdezte Kétujjú Kim.

– Micsoda nevek! Ez valami vicc?

– Színészek – felelte Malingó. – Egyszer minket alakítottak. Nagyon vicces volt.

– Nem látok senkit – mondta Pajkos János, a fivérek közül a legalacsonyabb. Kim előremeredt, majd bólintott.

– Már látom őket. Na nézd csak! Milyen elragadó nő! Csupa flitter meg izom.

Amazok előléptek a tömegből, és Cukiék most már látták, hogy velük van a szövegíró barátjuk, a másfél méteres majom, Kolos is, aki integetett nekik.

– Nocsak, nocsak, nocsak – mondta Legitim Ted. – Csak nem Hancurkán Cunci és a barátja, Csalingó?

Cuki és Malingó kivételével mindenki meglepődött.

– Jaj, de szeretek régi barátokkal újra találkozni – jelentette ki Cuki, és mindenkit bemutatott.

Amikor ezen túlestek, mind egyetértettek, hogy most már nagyon is ideje lenne enni, és feljebb haladtak Skrupulus Szussz utcáin. Az egyik utca tetején egy piacot találtak, ahol árultak mindenfélét, például egy Óra nappal és esővel áldott terményét, vagy a késő tavaszi reggel végtelen balzsamát. Olyan gyümölcsök is voltak ott, melyeket Cuki ismert, és meg tudott nevezni, abarati specialitások, mint a tantirunta, az őzmannagumag vagy a kuturi – de sokkal több volt, amit nem ismert.

– Tiltott gyümölcsök – mondta Legitim Ted, és elvett egy nagyon buja alakú gyümölcsöt egy halomból. – Ez egy szép, nagy lány, úgy ám – mondta pajkos vigyorral.

– Olyan, mint te, Betti.

A gyümölcs csakugyan egy nagyon formás nőre hasonlított. Betti nem vette zokon az összehasonlítást.

– Ha olyan, mint én, akkor megveszem – mondta.

– Ez a legjobb morianánk már régóta – közölte a pult tulajdonosa.

– Ez olyan nagy szám? – kérdezte Cuki.

– Magyarázd el neki – mondta Tednek Betti, és leharapta a moriana fejét, majd a felsőtestét. A gyümölcs korallrózsaszín húsából olyan csodás illat áradt, hogy Cuki belekábult.

– Hűha – mondta.

– Jó, mi? Nem, nem adok belőle. Kérd meg Tedet, hogy vegyen neked is – mondta Betti.

– Ugyan miért vennék…

– Nekem vettél egyet – szakított félbe Betti.

– Miért, azt én fizetem?!

– Jobb lesz, ha kifizeti – szúrta közbe a fafogú pultos.

– Egyet kifizetek – mondta erre Ted, és feltartotta egy tömzsi, zöld ujját.

– Unó moriana, az hét páterzem lesz.

– Hét?! – döbbent meg Cuki. – Ez nevetséges!

– Magácska meg hol él? – kérdezte a pultos. – A páterzem már nem az, ami régen volt.

Ted kifizette Betti gyümölcsét, Cuki pedig átkutatta a zsebeit. Két páterzeme volt, meg némi apró.

– Malingó hol van? – kérdezte, leginkább magától. – Nála van az összes pénzünk.

Szólt a többieknek, hogy megkeresi Malingót, aztán végigment a pultok előtt, mert azt gondolta, hogy a ficak előrement. Meglepte, hogy nem csupán egy pár lépéssel járt előttük, de biztosan a távolabbi, díszesebb standokat ment felfedezni. Mivel jól ismerte Malingót, a legvalószínűbbnek az tűnt, hogy az utca legvégén, a gyerekekből és felnőttekből álló tömegnek játszó bábszínháznál lesz. Cuki átvágott a tömegen a bábszínházhoz, lábujjhegyen, időnként fel-felugorva, hátha meglátja a ficakot.

A harmadik ilyen ugrásnál meglátta. De már nem az utcán volt. Babilóniumon volt Malingónak egy kellemetlen élménye, amikor Cukival szétváltak. Akkor nagyon megijedt, és attól kezdve mindig kényelmetlenül érezte magát a nagy tömegben, biztosan ezért igyekezett most is szabadulni belőle. Egy keskeny sikátorban állt, csak a körvonala látszott, ahogy integet neki az árnyak közül.

– Hát ott vagy! – kiáltott neki Cuki, és átvágott az utcán. Amint átért, óvatosan átcsusszant két, árukkal alaposan megrakott stand között, aztán a világos, zajos utcáról belépett a csendes, árnyékos sikátorba.

– Biztosra vettem, hogy a bábszínházát nézed – mondta neki Cuki.

– Vetettem rá egy gyors pillantást – felelte Malingó.

– De mindig ugyanaz az elcsépelt sztori. Tudod…

– Nem, nem igazán – felelte kissé értetlenül Cuki.

– Dehogynem. A szerelem és a halál. Mindig a szerelem és a halál a téma. Bár bábokkal legalább olyan, mint a valóság. Mindenkit madzagon rángatnak.

Malingótól szokatlan volt a tréfálkozás. Ráadásul ezen Cuki nevetett is, bár mintha valami különös jelentősége is lett volna még a mondatnak, amit sehogy sem tudott Malingóhoz és az ő életéhez kötni.

– Van még valami, amit nem mondtál el? – kérdezte tőle.

Most Malingó kacagott – bár a sikátor visszhangja valahogyan sötétebbé és mélyebbé varázsolta a hangját. Cuki lassított, aztán megállt.

– Ugyan, mi titkom lenne előtted? – kérdezte Malingó.

– Pont előtted!

– Nem tudom – felelte Cuki.

– Akkor miért kérdezed?

– Mert a szerelemről beszéltél.

– Vagy úgy – mondta a másik halkan. – Igen, és úgy beszéltem róla, mint aki már megélte. Igen. Mintha tudnám, hogy milyen lenne belebolondulni valakibe. Aztán hallani, amint kimondja azokat a nagyon várt fogadalmakat. Ahogy azt mondja, hogy örökké szeret majd, csak add neki… – vállat vont. – Á, mit tudom én. Azt a jelentéktelen apróságot.

Cuki gerincén jeges szeg kúszott végig. Ez nem Malingó.

– Elnézést – mondta, és mindent megtett, hogy a hangján ne hallatsszon az ijedtsége. – Maga nem az, akinek hittem.

– Neked nincs miért bocsánatot kérned, Cuki – mondta az alak az árnyékban. – Te nem tettél semmi rosszat.

– Hát ennek örülök – felelte, és továbbra is igyekezett tettetni, hogy nem történt itt semmi lényeges, csak egy kis félreértés. – Mennem kell. Barátok… várnak…

Próbált hátranézni, de a tekintete akaratlanul is visszatért az idegenre. Csakhogy amaz nem volt idegen.

– Azt hittem, meghaltál – mondta Cuki, nagyon halkan.

– Én is – felelte Kremátor Kristóf.